A MAHAMUDRA ÉS DZOGCSEN EGYSÉGE

DZOGCSEN

A legmagasabb szemlélet szemléletmentes,

A legmagasabb meditáció meditációmentes,

A legmagasabb cselekvés cselekvésmentes.

A tibeti hagyományok szerint, emberi létezésünknek három szintje van: a külső testszint, a belső beszédszint, és a titkos tudatszint. A tibeti rendszerekben a spirituális utak három kategóriába oszthatók: a szutrikus lemondás útjai, a tantrikus átalakítás útjai, és a dzogcsen önfelszabadulás útja. Ezek az utak a megszabadulás, a megvilágosodás eléréséhez.

        A szutrikus lemondás útjait, melyekhez a hinajána és mahajána buddhizmus tartozik, azért nevezzük így, mert a megvilágosodás végső célja felé a rossz dolgokról való lemondással, és a jó dolgok kialakításával igyekeznek. Itt nagyon erős a testtel, a külső szinttel való gyakorlás, és ezért a szerzetes hagyomány is. A módszer az üresség és együttérzés egységének átélése, mint az abszolút és viszonylagos valóság egysége.

        A tantrikus átalakítás útjai a negatív dolgok pozitívvá alakításával igyekeznek céljaik megvalósítására a külső vagy alsó tantrák, illetve a belső vagy magas tantrák módszereivel. Ezek a szutrikus utakhoz képest, nyilván sokkal közvetlenebbek, mert a nem megfelelő dolgokat azonnal megfelelőkké alakítják. Itt létezésünk egy belsőbb szintjével való gyakorláson van a hangsúly, a beszéddel, a vibrációval, az energiával való munkálkodáson. Itt a módszer az üresség és gyönyör egységének átélése, mint az abszolút és viszonylagos valóság egysége.

        A dzogcsen önfelszabadulás úttalan útjain nincsenek negatív és pozitív dolgok, hanem nyilvánvalóvá válik, hogy minden megnyilvánulás gyökere a tudat határtalan természete, és így valójában nem lehet szó sem lemondásról, sem átalakításról, mert ha az eredet alfa-tiszta, hogyan jöhetne fel valami rossz belőle? Tehát, a dzogcsen közvetlen módon a tudattal foglalkozik, és habár a két előző megközelítés is erre, a tudati megvalósításra törekszik, nem közvetlenül teszi. Így a dzogcsen hagyományban valójában nem is beszélünk spirituális útról, hanem az úttalan útról, hiszen csak azzal foglalkozunk, amivel mindig is rendelkeztünk.

A dzogcsen e magyarázatához Garab Dordzse dzogcsenmester útmutatásait használjuk, aki a történelmi Sákjamuni Buddha után élt, és csak dzogcsent tanított, ezért őt nevezzük korunk dzogcsenmesterének. A ma élő dzogcsenmesterek Garab Dordzset a Sákjamuni Buddha későbbi megnyilvánulásának tartják.

Garab Dordzse a szivárványtestben távozásakor fő tanítványnak, Mandzsusrimitrának adta át végrendeletét, melynek neve: „Három velős útmutatás, mely fején találja a szöget.” E három velős útmutatás fontosságáról Dilgo Khjence Rinpocsetől, a huszadik század nagy dzogcsenmesterétől, Őszentsége a Dalai Láma dzogcsentanítójától idézünk:

„Képzeld el, hogy hallottad Buddha mind a nyolcvannégyezer tanítását, és azután elmélkedtél rajtuk. Azt fogod találni, hogy nincs semmire szükséged a „Három velős útmutatáson” kívül. Hasonlítsd össze ezt a három útmutatást a panditák vagy sziddhák ezreinek tanításaival, semmit sem tudnak ezen kívül tanítani. A mindentudó Longcsen Rabdzsam teljesen megvalósította a dzogpacsenpo három kategóriájának és kilenc terének értelmét, és egyé vált Ősbuddha Szamantabhadrával. Ha feltételeznéd, hogy tényleg szemtől-szemben találkoznál vele, semmit sem mondhatna a „Három velős útmutatáson” kívül. Rigdzin Dzsigme Lingpa, Dzsigme Gyalva Nyugu és a három hagyományvonal összes vidjadharája (tiszta jelenlét tartója) és mestere sem tud ezeknél az útmutatásoknál mélyebbet tanítani.”

Garab Dordzse „Három velős útmutatása, mely fején találja a szöget” a következő:

1.   Vezesd be az állapotot! (Felismerés)

2.   Ne maradj kétségek között! (Bizalom)

3.   Teljes meggyőződéssel folytasd az állapotban! (Meggyőződés)

E három útmutatás elsőre nem tűnik egyáltalán különlegesnek, de vizsgáljuk meg, hogy valójában mit is takar.

Általában a buddhizmusban szó van a szemléletről, meditációról és az eredményről.  A szemlélet bevezetése, elsajátítása a buddhizmus különböző útjain teljesen különböző lehet. A szutrában a szemlélet kialakításához általában különböző útmutatásokat adnak, hogyan kell gyakorolni, viselkedni, és hasonlók. A tantrában a szemlélet kialakításához és a gyakorlás elkezdéséhez beavatásra van szükség egy istenség mandalájába, az istenség energiatestébe, csakráiba, és egyebek. A mester beavatást ad, és a gyakorló ez által kapcsolatba kerül azzal az istenséggel, melyet útként használ, melynek gyakorlatait végzi.

A dzogcsenben a szemlélet megértése az első velős útmutatáson alapul, vagyis az „állapot bevezetésén.” Itt nincs beavatás. Miért? Mert már minden megvan kezdettelen idők óta, minden megvan itt és most. A dzogcsenben azonban a szemlélet megértéséért van egy bevezetés. Ez nem beavatás, hanem a mester rámutat arra, ami már eleve bennünk van, a buddhaállapot lehetőségére. Tehát, az első velős útmutatás, a „vezesd be az állapotot” ezt jelenti, hogy a dzogcsengyakorló megérti mi az utolsó vonatkoztatási pont, amikor valójában nincs is semmi vonatkoztatási pont. Ezt nem intellektuálisan érti meg, mert akkor, az nem sokat ér, hanem megtapasztalja. Megérti mi a tudat természete. Ez az alap, ahonnan el lehet indulni. A tudat természete az a legbelső lényegiség, amelyből minden ered, de még nem nyilvánult meg. Amikor már megnyilvánult, akkor az már a dzogcsen szóhasználatban a tudat, bár e megkülönböztetés sem hibátlan. Tehát, a bevezetés során a gyakorló megtapasztalja a minden megnyilvánulás mögötti lényegiséget. A tudat természete a minden megnyilvánulás mögötti lényeg, a tudat viszont minden megnyilvánulás, akár finom, akár durva, vagyis ide tartozik a szék, az autó, de a szupertitkos jelkép is, ha már, akár tudat szinten is megnyilvánul. Ennek tapasztalati megértése az első velős útmutatás megértése, a „vezesd be az állapotot!” Ez a felismerés!

A második útmutatás a „ne maradj kétségek között”. Itt sok félreértés van. Régebben mi is így fordítottuk, „döntsd el, hogy csak ez az egy számít”. Látszólag a két szöveg azonos, de csak látszólag. A „döntsd el, hogy csak ez az egy számít” egy elmével eldöntött dolgot sugall, de itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy az első velős útmutatással a gyakorló megérti, megtapasztalja a tudat természetét, és itt a második velős útmutatással mélyíti. Ez hatalmas különbség, mivel naponta eldöntünk az elménkkel valamit, vagy szilveszterkor nagy fogadalmakat teszünk, aztán vagy betartjuk, vagy nem. Ez nem stabil dolog. A második velős útmutatás arra utal, hogy gyakorlásunkkal oly erőssé tesszük tudatunk természetének tapasztalását, hogy semmi kétségünk nem marad, ezt jelenti a „ne maradj kétségek között.” Ez a bizalom.

A harmadik útmutatás mi lehet, ha már semmi kétségünk nincs a valódi állapotunkat illetően? Hogy teljes meggyőződéssel kivisszük ezt az életbe is, alkalmazzuk az életben is. A tudat természetében tartózkodás azt jelenti, hogy sosem mozdulunk ki belőle, még az alvás időszakában sem. Ha kimozdulás van, akkor még kétségeink vannak. Azért mozdulunk ki, mert valami fontosabb, mint a tudatunk természetében tartózkodás. Még nincs teljes bizalmunk benne, még nem éljük teljesen azt, hogy nincs miért kimozdulnunk, hisz amiért kimozdulnánk, az is benne van. (Ezért valójában nem is tudunk kimozdulni, a kimozdulás is csak káprázat.) Kétségeink teljes feloldódásával, teljes bizalommal tudjuk alkalmazni az életünk minden pillanatában. Ezt jelenti, hogy „teljes meggyőződéssel folytasd az állapotban!” Ez a meggyőződés!

A dzogcsen rengeteg gyakorlatát Mandzsusrimitra a három velős útmutatásnak megfelelően három osztályba sorolta: szemde (tudat osztály), longde (tér osztály) és mengagde (titkos útmutatások osztály). A mengagde tibeti kifejezést nyugaton a szanszkrit upadesa kifejezéssel is helyettesítjük.

Nézzük meg, hogy a három útmutatás, hogyan felel meg a három osztálynak. A szemde gyakorlataival megerősítjük az „állapot bevezetését”, a tudatunk természetének bevezetését. Eredetileg már a tanítónk bevezetett az állapotba, és mi utána gyakorlatokat végzünk ennek az alapnak a teljes megértéséért. Itt a tudatunk természetének a megértésén van a hangsúly, mely a lényegiségünk. E megértés a „négy jógán” keresztül történik. E négy jóga a következő: nyugodt állapot, a mozgás meghaladása, kettősségmentesség és ön-tökéletesség. Ezért nevezzük tudat osztálynak, mert a tudatunk természetének megtapasztalásáról szól, ami az alap.

A longde gyakorlataival növeljük tapasztalásunkat, hogy „ne maradjunk kétségek között”. E gyakorlatokkal megtapasztaljuk az ürességet, a világosságot, a gyönyört, és e három elválaszthatatlanságát a tudatunk határtalan terében. Ezek erős tapasztalások és eloszlatják az összes kételyünket. Ezek a tapasztalások a tudatunk határtalan terében jelennek meg, a tudat természetének terében. Máshol hol jelenhetne meg bármi is? Ezért nevezzük tér osztálynak. Itt feltűnhet, hogy a tudat természete és a tudat teressége nem két külön dolog, akkor miért két osztály? Valójában tényleg nem két külön dolog. Amikor a dolgok lényegéről beszélünk, vagyis a dolgok természetéről, az az ürességtermészet, ez vonatkozik a tudat természetére is, és valójában a megfoghatatlan teressége maga az üresség, ezzel foglalkozik a tudat osztály. A tér osztály már inkább a megnyilvánuló ürességgel foglalkozik, vagyis a térben lévő energiák játékával. Az energiák játékai megfoghatatlanságuk miatt az üresség jelképei. Ez teljesen ki is bontakozik a mengagde gyakorlataiban. Itt figyeljük meg azt a szépséget, hogy amikor nem jelenik meg semmi, az az alapüresség, de amikor megnyilvánul, azonban megfoghatatlan, az a megnyilvánuló üresség. Ezek az elnevezések az osztályokról és jellemzőikről a dzogcsen hagyomány megegyezéses valóságai, tehát tudnunk kell, mit értünk alattuk.

A mengagde gyakorlatai főleg a minden állapotba való belelazulást (trekcsö, átvágás) és így a dolgok fényszerű tapasztalását (tögál, átugrás) jelentik, vagyis a tudat természetével való azonosulást minden pillanatban (trekcsö) és a félelemmentes ugrást a pillanatba (tögál). Itt már nincsenek olyan kis vonatkoztatási pontjaink sem, mint a dzogcsen szemdeben (ahol a tudat lényege a vonatkozatási pont), vagy a dzogcsen longdeben (ahol a tudat tere a vonatkoztatási pont). Itt, ami a tapasztalásunk szférájába kerül, az mind a kettősségmentes állapotban van, és ez bőven elég. Ezért ez a hozzáállás az, amit teljes mértékben be tudunk vinni a mindennapi életünkbe, a huszonnégy órás meditációmentességbe, tehát ezt jelenti, hogy „teljes bizalommal folytatjuk az állapotban” A minden állapotba történő belelazulás és a dolgok fényszerű tapasztalása a mester titkos útmutatásain és főleg a gurujógán alapul. A gurujóga ebben az esetben a tiszta jelenlét állapotát jelenti. Ezért nevezzük titkos útmutatások osztályának.

A három osztály esetében azt is megfigyelhetjük, hogy a szemdeben a tudat határtalan terén, a tudat természetén van a hangsúly, a dharmakáján, az Igazságtesten; a longdeben a tudat határtalan terének világosságán, fényességén van a hangsúly, a szambhogakáján, a Gyönyörtesten; és a mengagdeben minden megnyilvánulás energiajátékán van a hangsúly, ami az együttérzés folyamatos működése, a nirmánakáján, a megnyilvánuló Varázstesten. A dzogcsenben már mindhárom tökéletes.

Felvetül a kérdés, hogy Garab Dordzse miért három útmutatást adott, miért nem csak azt mondta, hogy „teljes meggyőződéssel folytasd az állapotban”, hisz ez is elég lehetne. Ha nem vezetted be az állapotot, nem értetted meg megfelelően (szemde) és nincs mély tapasztalásod róla (longde), mit folytatnál az állapotban? Talán a racionális elképzeléseidet, megítéléseidet a dzogcsenről. Ezért van így magyarázva, de valójában nincs semmi fokozat. Nézzük meg.

Amivel kezdetben rendelkezel, és amit megértesz, az a tudat természete jelen tudatosságának (az „eredendő bölcsesség” téves fordítása helyett a „jelen tudatosságot” használjuk a tibeti „jese” kifejezésre) három aspektusa. A jelen tudatosság e három aspektusa a lényeg, természet és energia. Lényegünk az üresség (1), természetünk a világosság (2), és az energia a tudatunk természetének folytonossága, mely az üresség és a világosság kettősségmentessége (3). Itt az energia tibeti kifejezése azonos azzal, amit a szutrában „együttérzésnek” (tib. tudzse) neveznek, de itt ez egy olyan együttérzés, melyet sosem lehet megállítani, mindig működik, csak rá kell hangolódnunk, ez a világegyetem energiája. A dzogcsenben ezért fordítjuk energiának, bár ha az együttérzés alatt ezt a mindent betöltő, mérhetetlen energiát értjük, akkor az együttérzés kifejezés is megfelelő lehet. E lényeggel, természettel és energiával mindenki eredendően rendelkezik, mindenkinek mindig megvoltak, ezért nevezzük őket a jelen tudatosság három aspektusának. Ez az alap.

Gyakorlásunkkal lehetővé tesszük, hogy a jelen tudatosság e három aspektusa megnyilvánulhasson, tulajdonképpen nem tudunk azért gyakorolni, hogy megjelenjen, hanem talán csak azért, hogy ne gátoljuk önkéntelen megnyilvánulását kettős hozzáállásunkkal. Ezt tanuljuk meg a dzogcsengyakorlás során, ami főleg a meditációmentesség, amennyiben a meditáció alatt valamilyen elme alkotta módszert, jelképet használunk. A meditációmentesség állapotában csak pihenünk a tudat természetében.

A jelen tudatosság három aspektusának teljes mértékű megnyilvánulását három Testnek, kájának nevezzük, ezek a dharmakája (igazságtest), szambhogakája (gyönyörtest) és nirmánakája (varázstest). A jelen tudatosság három eredendő aspektusa viszont semmiben sem különbözik a megnyilvánult három Testtől, a lényeg a dharmakája, a természet a szambhogakája és az energia szakadatlan áramlása a nirmánakája.

A dzogcsenben szó van a „hang, fény és sugarak” hármasról is a jelen tudatosság három aspektusáról. Amikor e fény a tiszta jelenléttel kettősségmentességben van, akkor buddha fénytestről beszélünk; amikor a hang van a tiszta jelenléttel kettősségmentességben, akkor az a buddhabeszéd, és amikor a sugarak vannak a tiszta jelenléttel kettősségmentességben, akkor az a buddhatudat.

Itt még meg kell említenünk, hogy a dzogcsen úttalan útján helyesebb, ha nem beszélünk egységről, hanem kettősségmentességről. Látszólag azonos dolog, de a dzogcsen szóhasználatban nem az. A szutrában és a tantrában beszélünk egységről, amikor látszólag két különböző minőség, mint a férfi és nő, jin és jang, üresség és együttérzés, viszonylagos és abszolút egyesülése adja az egészet. Az egység kifejezést a két minőség egyesülésénél használjuk, melyek így adják ki az egészet.

A dzogcsenben a kettősségmentesség kifejezést használjuk. Itt azt jelenti, hogy a dolgok sosem voltak elválasztva, tehát, nincs mit egyesíteni, hanem a kettősségmentességet kell tapasztalni. A dzogcsen jelképrendszerben azért nem is annyira divatos a két oldal egységének ábrázolása, mint a tantrában, ha van ilyen, akkor is a kettő eredendő kettősségmentességét jelenti. Itt is nyilvánvaló a dzogcsen „úttalan útja”. Nagy dzogcsentudósok azonban használták az egység kifejezést is, amikor céljuk az volt, hogy a szutrában és tantrában jártas egyéneknek magyarázzák a dzogcsent, de meg kell érteni a kettő közötti finom különbséget.

Ilyen a dzogcsen úttalan útja. A dzogcsent néha úttalan útnak mondjuk a már leírtak következtében, azonban az úttalan út (azonnali út) vagy a lépcsőzetes út pusztán filozófiai megközelítések a témára, és a tapasztalásunk szempontjából nem sok értelmük van. Ezek a megnevezések is pusztán a kettősségnek, a racionális gondolkodásnak a kifejeződései. A dzogcsent azonnali úttalan útnak vagy lépcsőzetes útnak nevezése is csak a kettős szemlélet nézőpontjából érdekes. Ezért a dzogcsenre nem mondjuk egyiket sem, mert mint már a mahajána tanításokból ismeretes, ha az egyik, az ez egyik szélsőség (1), ha a másik, az a másik szélsőség (2), ha mindkettő, az a harmadik szélsőség (3), és ha egyik sem az a negyedik szélsőség (4). A dzogcsen szerint, ha valamit állítunk, annak ellenkezőjének is pontosan akkora jelentősége van a tudatunk természete határtalan terében, ahol bármi megjelenhet, és azonos jelentőséggel bír. A kettősségmentesség meghalad minden szélsőséget, és pusztán a pillanatnyi tiszta jelenlétünk (tib. rigpa) tapasztalását jelenti, a jelen tudatosság állapotát (tib. jese), az itt és most állapotát.  A kettősségmentességben az is tökéletes, hogy azonnali út, és az is tökéletes, hogy lépcsőzetes út, mert a tiszta jelenlét és jelen tudatosság állapotában minden egy-ízű. A szavak szintjén könnyű a szélsőségekbe tévedni, mert valójában a szavak általában a kettősség valamelyik oldalát mutatják meg, és nem egyszerre mindkét oldalt, mint ahogy én is az úttalan útként magyaráztam a dzogcsent, és aztán elmondtam e magyarázat hibáját is.

A dzogcsen útmutatások, magyarázatok, a lehető legegyszerűbbek, könnyen érthetők, kell, hogy legyenek, így mindenki számára lehetővé téve követésüket. Csögyal Namkhai Norbu dzogcsenmester felhívja a figyelmet a dzogcsen teljesen gyakorlati módjára, és a pusztán intellektuális tudás értéktelenségére: „Itt nincs arra szükség, hogy bármit intellektuális módon megtanuljunk, mert amikor intellektuális irányultságúak leszünk, az gátol bennünket valódi természetünk felfedezésében. Ezért a dzogcsen tantrák azt mondják, hogy könnyebb egy tanulatlan pásztornak a dzogcsentanítást követnie, mint egy képzett tudósnak. Valójában a tudós tanultsága az önfelfedezés sok akadályát eredményezi. Az egyik tanulásunk és tréningünk sem valódi tanulás és tréning, hanem, amikor nincs semmi tréningeznivaló, csak az a legfőbb tréning.”

E magyarázatunkban, a három velős útmutatást használva, különbséget tettünk a szemde, longde és mengagde dzogcsen osztályok között, de valójában e három mindig egyben van, mint ahogy látni fogjuk a Karma Paksi jelképrendszer magyarázatánál is. Az intellektuális osztályozások sosem voltak a dzogcsen megértés lényegi módszerei, mert pusztán intellektuális megértést eredményeznek, és nekünk a dzogcsen megvalósítása szempontjából teljesen egzisztenciális megértésre van szükségünk, ha nem pusztán tudósok akarunk lenni.

A dzogcsen maga a tiszta jelenétünk minden viszonyítástól mentes valósága, ha tanításokat hallunk róla, azt nevezhetjük dzogcsentanításnak, ha átadási hagyományokat, azokat nevezhetjük hagyományvonalaknak, és így tovább, de soha nem feledhetjük hogy a Nagy Teljesség maga az itt és most tiszta jelenléte, ezen kívül nincs más buddha. Ezért ez a tiszta jelenlét nem korlátozható egy személyre, országra, kultúrára, az emberiségre, sőt még a Földünkre sem, hiszen sok más világegyetemben is gyakorolják, élik a dzogcsent. Földünk történetét nézve látható, hogy nagyon sok nagy gondolkodó, művész, író, hívő rájött ezen abszolút, kettősségmentes természet létére. Ugyanakkor tisztelettel adózunk a tibetieknek, akik ezt ilyen zseniális és finom módon tanítják, művelik, fenntartották és átadták.

Sok ragyogás és tiszta gyönyörűség

Lángoljon fel a feltételekhez kötött létezésben,

Mely eredendően teljes és tömörült fényként jelenik meg,

Lévén gyönyörteli egységtermészetű üresség!

 

DILGO KHJENCE RINPOCSE VÉGRENDELETE
A DZOGCSEN GYAKORLÁSA A MINDENNAPI ÉLETBEN

A dzogcsen gyakorlása a mindennapi életben egyszerűen teljes nyitottságot és gondtalanságot, a dolgok teljes elfogadását jelenti. Vegyük észre, hogy e nyitottság érzelmeink játszótere, és viszonyuljunk az emberekhez természetesen, mindenfajta érdek és hátsó szándék nélkül!
Éljük át a dolgokat a maguk teljességében, sohase vonuljunk vissza önmagunkba, mint a mormota a barlangjába! Ezáltal felszabadítjuk azt a rengeteg energiát, amit általában a szilárd vonatkoztatási pontok fenntartására fordítunk. A viszonyítás csak arra jó, hogy elzárkózzunk a mindennapi élet közvetlen megtapasztalásától.
A pillanatban való jelenlét kezdetben félelmet válthat ki. De ha az ilyenkor jelentkező félelmet teljes nyitottsággal üdvözöljük, ledönthetjük szokásos érzelmi mintázatunk szűkre szabott korlátait.
Amikor a tér felfedezését gyakoroljuk, alakítsuk ki magunkban azt az érzést, hogy teljesen megnyílunk a világegyetem felé. E megnyílást tökéletes egyszerűséggel, lecsupaszított tudattal hajtsuk végre! Ezzel a roppant hatásos, közönséges gyakorlattal lehullik rólunk az álarc, amivel általában védelmezzük magunkat.
Meditációnkban ne tegyünk különbséget az észlelés és annak tárgya között! Ne legyünk olyanok, mint az egérre leső macska! Vegyük észre: meditációnknak nem az a célja, hogy „magunkba mélyedjünk” vagy elvonuljunk a világtól.
Gyakoroljunk szabadon és fogalmaktól mentesen, kényszeredett befelé fordulás és összpontosítás nélkül!
Létünk alapja a hatalmas, eredetlen, önmagában fénylő bölcsesség tere: minden zűrzavar itt kezdődik, és itt is végződik. Ha a tudatosság ebben az őseredeti állapotban van jelen, nem érdekli sem a megvilágosodás, sem annak ellentéte. A lét alapja a kristálytiszta, eredendő tudomás, az a forrás, ahonnan minden jelenség ered. Ősanyának is nevezik, mert a lehetőségek méhe, ahol a dolgok önnön teljességükben, magától értetődő természetességgel merülnek fel és tűnnek el újra.
A jelenségek minden szempontból tiszták és áttetszők. Az egész világegyetem korlátlanul nyitott. A dolgok kölcsönösen áthatják egymást.
Ha mindent tisztán és világosan, a maga csupasz egyszerűségében szemlélünk, semmi sem homályosítja el tapasztalásunkat, nincs mit elérnünk és megvalósítanunk. A jelenségek természete magától nyilvánul meg, és az időtlen tudatosságban természetes egyszerűséggel van jelen. Minden tökéletes úgy, ahogy van. A dolgok saját egyediségükben a valóság állandóan változó mintázatának részeiként jelennek meg. E mintázat minden pillanatban jelentéssel és jelentőséggel telített, ám mégsem kell semmiféle jelentőséget tulajdonítani megnyilvánulásának pillanatán túl.
Ez az öt elem tánca, ahol az anyag az energia, az energia, pedig az üresség jelképe. Saját megnyilvánulásunk jelképei vagyunk. A megszabadulás, a megvilágosodás már itt van anélkül, hogy erőltetnünk és gyakorolnunk kéne.
A dzogcsen mindennapi gyakorlása maga a hétköznapi élet. Mivel fejletlen állapot nem létezik, nem kell magunkra erőltetnünk semmiféle különleges viselkedésformát, nem kell arra törekednünk, hogy „legyünk valakik” – azon túl, vagy azon felül, akik, amik valójában vagyunk. Ne érezzük úgy, hogy egy óriási célkitűzés, valamiféle „magasabbrendű állapot” megvalósítására törekszünk!
Az ilyesfajta állapotra irányuló törekvés kényszerképzet, amely csak arra jó, hogy feltételekhez kösse a tudatot és meggátolja annak szabad áramlását. Ám arra sincs okunk, hogy értéktelennek érezzük magunkat: természetünknél fogva korlátlanul szabadok vagyunk. Eleve megvilágosodottak vagyunk, semmiben sem szenvedve hiányt.
Amikor meditációs gyakorlatot végzünk, érezzük épp oly természetes dolognak, mint akár az evést, a légzést vagy az ürítkezést. Ne ruházzuk fel az eseményt komoly, rendkívüli ünnepélyességgel! Vegyük észre, hogy a meditáció mindenfajta erőfeszítést, gyakorlást és célkitűzést meghalad, és túl van a megszabadulás és meg nem szabadulás kettősségén. A meditáció mindig épp olyan, amilyennek lennie kell: nincs mit javítani rajta. Minden, ami felmerül bennünk, a tudat játéka csupán, így nincs sikertelen meditáció, és nem kell gondolatainkat „jónak” vagy „rossznak” bélyegeznünk.
Tehát egyszerűen csak ülünk! Egyszerűen maradj ott, ahol vagy, abban az állapotban, amiben éppen vagy! Feledd el öntudatos érzéseidet, amelyek azt súgják: „Most meditálok.” Ne igyekezz sehova, ne erőltess semmit, ne próbáld magadhoz ragadni a dolgok irányítását, és ne akarj „megnyugodni”!
Ha azt találjuk, hogy a fentiekhez hasonló gondolatokkal zaklatjuk magunkat, szakítsuk félbe a meditációt és egyszerűen csak pihenjünk! Ha kipihentük magunkat, folytassuk a meditációt!
Ha akár meditáció közben, akár máskor „érdekes dolgokat” tapasztalunk, ne csináljunk belőle nagy ügyet! Ha ezeket az élményeket sokat forgatjuk a fejünkben, azzal csak elvonjuk figyelmünket a jelenről, hogy természetellenesen viselkedjünk. Ezek a tapasztalatok egyszerűen csak azt jelzik, hogy gyakorlunk, de éppoly átmenetiek és mulandóak, mint bármi más. Ne törekedjünk felidézésükre, megismétlésükre, mert azzal csak a tudat magától értetődő tevékenységét torzítjuk el.
Minden vadonatúj, friss és üde. Minden jelenség teljességgel egyedi, és mentes a múlt, jelen és jövő összes fogalmától. Mindent a maga időtlen valóságában tapasztalunk.
A pillanatról-pillanatra felmerülő új felfedezések, rádöbbenések és sugallatok szakadatlan áradatában tudati tisztaságunk nyilvánul meg. Tanuljuk meg mandalaként szemlélni mindennapi életünket, mint lényünk üres központjából önkéntelenül szétsugárzó tapasztalás peremhatárait! A hétköznapi életünk során tapasztalt dolgok mind mandalánk részei, melyek részt vesznek a világegyetem táncában. E jelképrendszer segítségével tárja fel előttünk a belső mester a lét alapvető értelmét és végső jelentését. Legyünk hát egyszerűek, fogadjunk mindent magától értetődő természetességgel, és tanuljunk belőle! Így könnyebben észrevehetjük az általában bosszantó dolgok ironikus, mulattató oldalát.
Meditációban átlátunk a múlt, jelen és jövő káprázatán, és tapasztalásunk folyamatos jelen-létté válik. A múlt, már csak megbízhatatlan emlék. A jövő pusztán jelenlegi képzetünk kivetülése. Maga a jelen is azon nyomban eltűnik, ahogy meg akarjuk ragadni. Miért erőltetnénk a szilárd talaj illúziójának megteremtését?
Szabaduljunk meg a múlt emlékeitől, s a meditációval kapcsolatos elvárásainktól! A meditáció minden egyes pillanata teljesen egyedi, tele lehetőségekkel. Ezekben a pillanatokban úgysem tudjuk megítélni a meditációnkat sem múltbéli tapasztalataink fényében, sem holmi száraz elmélet vagy üres retorika alapján.
Ugorjunk fejest a meditációban a jelen pillanatban, habozás nélkül, teljes lényünkkel, unalom és izgalom nélkül. Ez a megvilágosodás!

Kolofon: Ezt a tanítást Dilgo Khjence Rinpocse (1910-1991) végrendeletként hagyta nyugati tanítványaira, a magyarországi tanítványoknak Keith Dowman adta tovább 2000 májusában. Magyarra Agócs Tamás fordította. Szolgálja a lények megvilágosodását!

(Urgyen és Kandro: A Tiszta Fény, 161-165 old., 
Dowman Dzogcsen, 91. old.)